"Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson." [Kol 2,8]

2012. június 20., szerda

Lelkiségi mozgalmak, amelyek rombolják az Egyházat II. rész

Mottó:
Szívből elfogadom a hittanítást, amely ugyanazzal az értelemmel s mindenkor ugyanazzal a jelentéssel hagyományozódott reánk az apostoloktól az egyházatyák által. Teljességgel elvetem ezért a dogmák fejlődésének eretnek gondolatát, miszerint a dogmák jelentése változik és különbözik attól, amit az egyház korábban hirdetett.
A szent dogmáknak örökre meg kell őrizniük azt a jelentést, amit az Anyaszentegyház valaha tanított, s attól soha sem térhet el egy mélyebb betekintés nevében vagy örve alatt... Ha valaki azt állítaná, hogy a tudományos haladásra való tekintettel valaha lehetséges lesz az egyház dogmáit attól eltérően értelmezni, ahogyan azt az egyház értelmezte és értelmezi, kiátkozás sújtsa!


Első olvasásra talán lesznek, akik megbotránkozhatnak, mert a lelkiségi mozgalmakról ki merem jelenteni, hogy rombolják az Egyházat. Miért is? Ez az írás, amely saját és mások személyes tapasztalatai alapján keletkezett, arra hivatott, hogy bemutassa a lelkiségi mozgalmak veszélyes voltát. Napjainkban már több tucat ilyen mozgalom létezik, éppen ezért a legismertebbeket veszem elemzésre, de ugyanakkor látható lesz, hogy lényegében ugyanazok a létrehívó és éltető alkotórészek mindegyik lelkiségi mozgalomban. Ezen írás első részében a legismertebb mozgalmak közül öt kerül bemutatásra, a második részben pedig az Egyház klasszikus állapotát hasonlítom össze a mai lelkiségi mozgalmakkal. Természetesen csak az egyes mozgalmak sajátosságát mutatom be, valamint egyes műveket összesítve mutatok be, ugyanis túl hosszúra nyúlna ez a írás.


2. rész:
Az Egyház klasszikus élete és a lelkiségi mozgalmak közötti különbségek


Ebben a részben általánosságban kerül bemutatásra az Egyház klasszikus élete, amelyben a kezdetek, a szerzetesség, az apostoli élet megszentelt intézményei, a társulatok tulajdonságait láthatjuk. Természetesen azon hívek életének bemutatására is sor kerül, akik egyik csoporthoz sem tartoznak elkötelezetten, mégis figyelemreméltó az ő életállapotuk is. Ezek után pedig összefoglalva kerülnek bemutatásra a lelkiségi mozgalmak,amelyben kiderül, hogy bizony „ég és föld” a különbség a klasszikus és a modern kor között.
Már az apostolok, Jézussal együtt élve, megtapasztalták, hogy a Mesterük nem az érzelmükre hat, hanem egész életükre. Sok botladozás után kezdik megérteni, hogy itt „nem babra megy a játék”, igenis: véresen komoly, hogy ők Jézussal vagy ellene vannak. Gondoljunk csak arra, amikor Jézus Péter apostolt teszi meg az Egyház látható fejévé: „Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” [Mt 16:18] Vagy ne felejtsük el Jézus felhívását, amelyben egyértelműen kiderü ugyancsak, hogy Jézus nem ál örömöt, nem mesterséges és idealizált állapotot akar teremteni, hanem bizony kinyilvánítja a véres valóságot: „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.” [Mt 16:24-25] Láthatjuk tehát, hogy nagy a tét, amihez a szenvedésen keresztül vezet az út.
Ezzel szemben mit hirdetnek a lelkiségi mozgalmak? „Jézus szeret téged, alleluja!”-szlogennel jönnek. Azt már nem hirdetik, hogy van aztán szenvedés is bőven, valamint az üdvösségünkért nekünk is le kell tenni valamit az asztalra: A megtérést, a bűnbánatot, az önmegtagadást, a keresztünk felvételét, akár vállalni a vértanúságot is, ha éppen ezt kéri tőlünk az Úr Jézus.
Az apostolok és az utánuk élt nemzedékek megértették, hogy Jézust csak teljes szívvel lehet követni. Nincs válogatás: „Mindent, vagy semmit!” Ezen nemzedékekből így lettek sokan vértanúk. Odáig elmentek, hogy Jézusért hajlandóak voltak akár földi életüket is adni, mintsem, hogy megalkuvást kössenek a világgal. Nem szükséges felsorolnom a vértanúkat, mert a nagy létszámuk mutatja, hogy Jézust követni nem lehetetlen. Keskeny az út, de járható. Jézus nemcsak beszélt erről, hanem be is mutatta. Gondolom, nem kell részleteznem a kínszenvedés és kereszthalál borzalmait, valamint a feltámadás dicsőségét.
Kíváncsi vagyok, vajon a modernista lelkiségi mozgalmak tagjai közül hányan vállalnák ma a vértanúságot, ha kitörne egy egyházüldözés?
A kérdésre a választ meghagyom mindenkinek, de a történetnek még nincs vége. Miután a katakombákból feljött az egyház, akkor is voltak vértanúk, akik jelként állnak előttünk, hogy semmilyen korban nincs megalkuvás a világgal, az államhatalommal. Aztán ne feledkezzünk meg a szent pápákról, püspökökről, áldozópapokról, hitvallókról, szüzekről, özvegyekről, szerzetesekről, családosokról, egyháztanítókról sem! Voltak, akik eretnekségek ellen küzdöttek, és sikeresen győzelemre vitték az Egyházat ezekben a csatákban.
Amikor a szerzetesség kialakult és persze egymásután jöttek létre a különböző szerzetesrendek, nem az egyénieskedés volt a cél. Egy-egy alapító tényleg a Szentlélektől kapott küldetést rend alapítására, valamint a regula megírásához. Miért van az, hogy ezek a rendek még ma is léteznek? Hiszen egy-egy rend legalább száz években számolja már létezésének idejét. Bencések, Ferencesek, Klarisszák, Domonkosok, Premontreiek, Kartauziak, Karmeliták, Piaristák, stb. Csak néhány rend az ismertebbek közül. Mindegyikben közös, hogy amikor egy-egy karizmát élnek meg, nem az érzelmek, a „kellemes hangulat” élteti őket, hanem a Jézus iránti elkötelezettség. Gondoljunk csak bele: Egész földi életükön keresztül a 3-as fogadalomban megélni az elkötelezettséget Jézusért és az emberek üdvösségéért. Szegénység, Tisztaság, Engedelmesség. Napról-napra ebben élni úgy, hogy az egyénieskedés helyébe Jézus lép. A rendalapítók sohasem hajhászták a maguk dicsőségét, hogy népszerűek legyenek. Ehelyett mi uralkodik a mozgalmakban? Mindig van egy vezető, aki azt állítja magáról, hogy ő „megvilágosodott”, ő aztán tudja az igazságot. Vele jött el az igazi korszak, a korábbi korok emberei elmaradnak tőle minden tekintetben.
Amikor egyszer elolvastam Chiara Lubich: Új úton című könyvét, már az első oldalakon kiderült, hogy gyakorlatilag a korábbi emberek lelki életét lekicsinyelte. Igyekezett ezt palástolni azzal, hogy néha olyasmit írt, hogy „hát az is fontos volt, de ma ismét fel kell fedezni a közösségi dimenziót”. Sajnos Chiara Lubich és az összes többi mozgalom vezetője tévedésben vannak. Éppen az őskeresztények, majd később a szerzetesrendek, sőt a keresztény családok aztán élték a közösségi életet. Ők egyesítették az egyéni és közösségi életet. Gondoljunk csak bele: egy házban élni másokkal (szerzetes társakkal, vagy családtagokkal) úgy, hogy Jézus van az életük középpontjában. Ugyanakkor ezt megélik egyénileg is, amelyben élnek a lelki élet eszközeivel: böjt, önmegtagadás,irgalmasság testi és lelki cselekedetei, stb. Csak egy-egy példát említek a szerzetes közösségi és a családi életből, valamint az özvegyi állapotból.
Szerzetes közösségben nem számít lelkiéletnek az, amikor alkalmazkodnak egymáshoz a tagok? Egymáshoz és az elöljárójukhoz? Amikor lemondanak saját akaratukról, a világi életről, a családi életről, amikor meghatározott napirend szerint élnek? Amikor a szent szegénységet is vállalják? Amikor -szerzetes közösségtől függően különböző áldozatokat is tesznek? (Kartauziak például nem beszélnek. A köszönésük is ennyi: „Memento mori!” Azaz: Emlékezz a halálra! Ferencesek: Pax et Bonum azaz Áldás és békesség, akik koldulnak; Bencések: „Ora et labora!” azaz Imádkozz és dolgozz!) Ezek talán ma már nem számítanak? Ugyan már! A történelem igazolja, hogy ezek a maradandó értékek.
A családi életben nem számít értéknek az egymás elfogadása, a gyermeknek, Isten ajándékának örömteli elfogadása, nevelése, az egymásért tett áldozat válallás?
Özvegy életállapotban talán nem érték az az áldozat, amelyet a házastárs földi életének befejezése jelent? Amikor a gyermekek is talán már kirepültek a családi fészekből és most magányban éli meg Istennel való kapcsolatát?
Hol lesznek a lelkiségi mozgalmak? Biztos vagyok benne, hogy még száz éveket sem fognak megélni. Olyan mozgalmak, ahol a vezető önmaga dicsőségét keresi, aki egyenlővé teszi magát Jézussal, aki -ha van egy Bibliája és egy mikrofonja, már közösséget is alapíthat- biztos, hogy ezek egymásután szakadnak ki az Egyházból és válnak a szabadkőművesség leányvállalataivá, vagy pedig egyszerűen eltűnnek a süllyesztőben. Nézzük csak meg ismét a korábban idézett szentírási részeket: Mt 16:18-at és a Mt 16:24-25 -öt!
  • „Te Péter vagy, azaz kőszikla, és én erre a sziklára építem egyházamat és a pokol kapui nem vesznek erőt rajta.”
  • „Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye fel keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem, megtalálja azt.”
 A sokak által sötétnek nevezett középkorban olyan nagy szentjeink éltek, mint Szent Bonaventura, Aquinoi Szent Tamás, Szent Anzelm. Ők, akik nem a hasukra ütve, hanem a Szentlélek sugallatára megfogalmazzák, amennyire csak ember képes, hitünk titkait. Gondolok itt elsősorban Aquinoi Szent Tamás: Summa Theologiae című művére, amelyet nyugodtan nevezhetünk életműnek is. Hiszen világosan közvetíti az isteni igazságot. Nem maradnak kérdések, kételyek. Miért? Mert az ilyen szentek, egyháztanítók önmaguk dicsősége helyett Isten dicsőségét hirdetik. Valahogy idegenkedve és ellenségesen viseltetnek a lelkiségi mozgalmak ezekkel a szentekkel. A választ nem nehéz kitalálni. Aki önmagát reklámozza, annak elfogadhatatlanná válik, hogy valaki másra, a Mindenható Istenre, mutasson. Nemcsak Chiara Lubich, hanem Kiko és más mozgalmak vezetői vagy kerülik a nagy egyháztanítókat, vagy pedig ellenségesen szembeállítják őket a mai korral. Nem kell csodálkoznunk, hiszen a szabadelvű, ökumenizmusra törekvők gyomra nem veszi be azt az egyszerű igazságot, hogy „Extra Ecclesia nulla salus est.” (Az Egyházon kívül nincs üdvösség.)
Aztán elérkezünk a nagy misztikus szentekhez, a reformáció borzalmas tényéhez és a Szentséges Tridenti Zsinathoz, amely ismét győzelemre viszi az Egyház harcát az eretnekségekkel szemben. A lelkiségi mozgalmak nem, vagy pedig ellenségesen beszélnek olyan szentekről, mint például Avilai Szent Terézia (aki a Karmelita rendet reformálta meg, visszatérve az eredeti, szigorú életállapothoz.), Keresztes Szent János, Alacoque Szent Margit (akinek elmélkedései és misztikus látomásai hatására elterjedt az Oltáriszentség egyik imádási formája: az Elsőpénteki szentségimádás.) Nem furcsa, hogy valahogy ezen szentek is elmarasztalásban részesülnek, vagy a hallgatás burájába akarják őket zárni a modern közösségek? Nem kell csodálkozni ezen, hiszen a protestánsok ellenségei között van az Oltáriszentség imádása, a Szentmise (ami nem azonos a novus ordo-val), a Boldogságos Szűz Mária és a szentek tisztelete, minden, ami katolikus. Így logikus, hogy sohasem, vagy csak elítélően lehet hallani a szentekről.
Vegyük most nagyító alá a különböző társulatokat, apostoli élet megszentelt intézményeit! Utóbbiakra jellemző, hogy hasonlítanak a szerzetes közösségekhez, azonban itt a tagokat nem köti örök fogadalom. Életrendjük mégis azonos a szerzetesekével. Látható tehát, hogy a Jézus-követésnek ez a formája segít azoknak, akik életállapotukból adódóan nem tudnak teljesen elvonultan élni a világtól. Idetartoznak a harmadrendek is, amelyek tagjai lehetnek családosok is, ugyanakkor lehetőségük van lehetőségükhöz mérten bekapcsolódni egy-egy szerzetesrend életébe. Például a zsolozsmából bizonyos imaórákat tudnak imádkozni, vagy a szerzetesi szabályzatból bizonyos részeket meg tudnak valósítani: szegények megsegítése, betegek ápolása, vagy akár magában a közösségben végzett segítő cselekedetek. Látható tehát, hogy Jézust lehet és kell is követnünk életállapotunknak megfelelően. Nincs elzárva a lehetőség senkitől sem.
Rózsafüzér v. Szentolvasó
A társulatok közül elsősorban érdemes megfigyelni a rózsafüzér társulatokat. Ezekkel lehet a leggyakrabban találkozni, hiszen szinte minden egyházközségben jelen vannak. Elsődleges feladatuk a Rózsafüzér imádkozása, annak megélése. Egyszerűen, egy nagyon könnyen megtanulható (szövegileg), elmélkedésre hívó imádság ápolásáról van szó. Most nem elemezném részletesen magának a Rózsafüzér imádságnak az eredetét, de tény, hogy a Szentírásban megtaláljuk a forrását. Jól tudjuk, hogy Gábriel arkangyal így köszöntötte a Boldogságos Szűz Máriát: „Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes, az Úr van te veled. Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse.” Ki ez a gyümölcs? Maga a megtestesült Örök Ige, Jézus Krisztus. Ezután egy-egy hittitok elmélkedése következik, amely hittitkok rögzítve vannak a Szentírásban (fogantatás, születés, vérrel verejtékezés, megostorozás, keresztre feszítés, halálból való feltámadás, mennybemenetel, Szentlélek elküldése, stb.). Ezután pedig egy kérés fogalmazódik meg:
Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek Szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért, most és halálunk óráján! Amen.
Az említett rózsafüzér társulatok gyakorlatilag ezt élik meg az egyéni és közösségi imában, akár templomban vannak, akár otthonaikban. Arról már nem is beszélve, hogy közülük lesznek az úgynevezett „névtelen szentek”, akiket talán név szerint nem tisztelünk külön, de tudunk róluk, mert talán valamelyik nagyszülőnk, szülőnk, rokonunk is tagja egy-egy rózsafüzér társulatnak. Ők a háttérben maradva (ezzel is utánozva a Boldogságos Szent Szüzet) imádkoznak és tesznek meg mindent, amit életállapotuk, sokszor nehéz egészségügyi helyzetük megenged (például, mert már idős és/vagy beteg emberről van szó).
Röviden bemutatom még az oratóriumokat, valamint az ifjúsági egyleteket, hiszen ezek is Anyaszentegyházukhoz tartoznak. Az oratóriumok gyakorlatilag az elesettek felkarolását tűzi ki célul. Különösen elterjedtek Néri Szent Fülöp, majd később Bosco Szent János által alapított oratoriumok, amelyekben elsősorban árva gyermekeket, fiatalokat gyűjtöttek egybe és nevelték őket. Gyakorlatilag ezek az oratoriumok nemcsak menedékké váltak az itt élők számára, hanem egyben a megszentelődés helyszínévé is váltak. Ennek egyszerű az oka, hiszen az előbb említett két szent példaként áll minden idők embere számára a katolikus nevelésben.
Gyakorlatilag ezek adtak indíttatást más, ugyancsak katolikus ifjúsági közösségek létrehívásához. Jól ismert a világszerte elterjedt, „B. B.” által alapított cserkészmozgalom, amely hitre, hazaszeretetre, emberségre nevel, ötvözve a katonás magatartást. A cserkészek törvényében az egyik részben ezt találjuk: „A cserkész másokkal szemben gyengéd, önmagával szemben szigorú!” Vagy: „A cserkész ahol tud, segít!” Illetve: „A cserkész hűen teljesíti kötelességét, amelyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozik!
Ez a mozgalom az 1900-as évek elején indult el, kezdetben árva fiatalok, gyermekek lettek tagjai, később azonban egyre többen csatlakoztak, hiszen egyértelmű a cél: a katolikus hit átadása előbb fiatalok, majd ahogyan idősebbek is csatlakoztak a közösségbe, kibővült a cél. Korra, nemre való tekintet nélkül, mindenkinek átadni a hitet. Mivel nagyon bőséges irodalom áll ma már rendelkezésünkre erről az ifjúsági közösségről, ezért csak a legfontosabbakat említettem meg ebben a írásban. Aki többet szeretne megtudni a cserkészmozgalomról, ajánlom a Scauting for boys (Cserkészkedés fiúknak), vagy a már magyar nyelven is megjelent írásokat.
Említettem a cserkészet mellett más ifjúsági mozgalmakat is. Ezek közül hazánkban a legismertebbek a Regnum Marianum; KALÁSZ (KAtolikus LÁnyok SZövetsége) és a KALOT (KAtolikus Legények Országos Társulata). A Regnum Marianum az 1800-as években jött létre kifejezetten az ifjúság nevelése érdekében. Az említett közösségekben az életre készítették fel a fiatalokat. A hit átadása mellett akár háztartási ismeretek, mezőgazdasági, állattenyésztési, ipari ismeretek átadására is sor került, de nem volt lényegtelen a műveltség, a tudományos ismeretek oktatása sem. Szándékosan hagytam utoljára megemlíteni a házastársi hivatásra való felkészítést. Tettem ezt azért, mert a házasságra való felkészítés ugyancsak katolikus lelkületben történt. Nem titkolták, hogy a házasságban nemcsak örömök vannak, hanem vannak nehézségek is, amelyeket imával, kérve a Mindenható Istent, meg lehet élni. Visszaköszön itt az a lelkület, amelyben az apostolok nevelődtek, ahogyan Jézus megmutatja, hogy Őt követni csakis áldozatok vállalásával lehet.
Valahogy ezek hiányoznak a mai lelkiségi mozgalmakból. Egyszer sem láttam, hogy fiatalokat nyíltan, felelősségteljesen neveltek volna az életre. Mindezt agyonütötték olyan szlogenekkel, élménybeszámolókkal, amelyek arról szólnak, hogy „Jézus szeret téged, alleluja!”. Ez is igaz, de az ember (gyereke) is utánzás útján tanul. Vannak helyzetek, amelyeket meg kell mutatni, el kell mondani. Nagyon sokszor hallottam igen súlyos kérdésekre olyan mondatokat, amelyek nem nevezhetők válasznak.
Emlékszem, amikor az egyik lelkiségi mozgalomban egy fiatal a házasság előtti időszakról kérdezett, a válasz mindössze ennyi volt: „Élj máriásan!” Sajnáltam a kérdező fiatalt, hiszen nem tudhatjuk, hogy talán nem egy vészkiáltás volt e, amin eldőlhet a jövője. Ha meg csak éppen most kezdett el a hit útján járni (amikor rengeteg ismeretlen van még számára), mit tud kezdeni egy ilyen mondattal: „Élj máriásan!”? Őszintén szólva: semmit. Ahelyett, hogy elmondták volna neki, mire kell odafigyelnie a párválasztásnál; mit lehet megengedni és mit nem; mikor és hogyan szabad valakit közel engedni magához, stb.
Így már azon sem kell csodálkoznunk, hogy az egerszalóki és a nagymarosi és hasonló ifjúsági találkozókon miért van olyan nagy kereslet a védekező eszközökre, miért nyalják-falják egymást, miért van olyan sok házasság előtti nemi érintkezés. Egy „Élj máriásan!” szlogenből nem lehet tanulni. Erre szokták mondani azt, hogy: „Nesze semmi, fogd meg jól!” Nem szabad elfelejteni, hogy egyre többen nőnek fel olyan családban, ahol a hit eleve hiányzik, vagy csak névlegesen létezik. Ez azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel olyan fiatalok vannak jelen egy ilyen ifjúsági találkozón, akik elsősorban a barátjuk/barátnőjük, ismerősük meghívására megy el és a hitbeli neveltetésük erősen közelít a nullához.
Ezzel szemben a klasszikus ifjúsági közösségekben nem szégyellnek kérdezni és persze válaszolni sem, hiszen a cél éppen az, hogy katolikus hitben neveljék az ifjúságot, az Egyház tanításával együttműködésben. Érdemes a már korábban említett nagymarosi, vagy az egerszalóki ifjúsági találkozót ismét megfigyelni. Gyakorlatilag az ott jelenlévők gyökértelen, nem-katolikus tanokkal kevert beszédeket hallhatnak, amelyek nem az Egyház tanításai. Egy elmosott, ömlengős, érzelgős hangulatban telik el néhány nap, ami után garantált az eredmény, ami gyakorlatilag nulla. Mert, hogy semmi javulás és fejlődés nem fog bekövetkezni az itt jelenlévőkben, az már biztos.
Amikor magas rangú egyházi méltóságok azt jelentik ki, hogy aki eltér a II. Vatikáni Zsinat tanításától, az eltér az Egyház tanításától. Amikor üldözik azokat, akik a Folytatás: Lelkiségi mozgalmak, amelyek rombolják az Egyházat II. rész tradíció szerint élnek, ami immáron 2000 éve fennáll, akkor itt valami nagy baj van. Vagy az Egyház tévedett 1962-ig, vagy pedig a II. Vatikáni Zsinat.
Ha az első variáció érvényes, akkor ezek szerint Jézus csak elkápráztatta az embereket. Akkor a vértanúk őrültek, akkor a szerzetesség úgy értelmetlen, ahogy van, akkor eleve Jézus nem alapította meg az Egyházat, melynek első generációja éppen az apostolok, akkor a Szentlélek hiába jött el és innentől kezdve láncreakcióban kérdőjeleződne meg minden.
Ha pedig a második variáció igaz, akkor egyértelmű, mit kell tenni: visszatérni a Tradícióhoz, amelyben nemzedékek hosszú sorát láthatjuk, miként szentelődtek meg, miként értették meg, hogy Jézusért érdemes minden áldozatot (akár a vértanúságot is) meghozni. Én inkább hiszek az Egyház 1962 éven keresztül megélt állapotának, tanításának, mint az utóbbi pici időben, a II. Vatikáni Zsinattal elindított modernizmusnak. Nem szabad elfelejteni, hogy „A gyümölcséről lehet megismerni a fát.
Ezzel pedig visszajutottunk ezen írás elejéhez, amely éppen erre hivatott: betekintést adni és leleplezni a hazugságot, amely minden igazhitű katolikus feladata. Kitartani az igaz tanításban, ami pedig ezzel ellenkezik, elutasítani és nem engedni, hogy beférkőzzön az emberek lelkébe. Kiállni az igaz tanításban akár alkalmas, akár alkalmatlan.
Ezért ajánlom a Mindenható Isten irgalmába, a Boldogságos Szűz Mária és minden szent oltalmába ezen írásomat, amelyet fegyverként kívánok adni minden igazhitű katolikus kezébe.
„Ha Isten velünk, ki ellenünk?” [Róm 8:31[