Apologéta
37. rész - Folytatás
A katolikusok és a liberálisok egyesülése, miként az előző fejezetben mondottuk, igen sok testvérünknek tündérálma és örökös illúziója. Ok az igazságra nézve rendkívül fontosnak tartják azt, hogy minél több védelmezője és barátja legyen. Az ő felfogásuk szerint a szám egyértelmű az erővel, s összeadni, még ha különnemű mennyiségekről is van a szó, előttük annyit tesz, mint a működési képességet növelni, s viszont levonni mindig annyit tesz, mint az erőt kisebbíteni. Szándékunk e pontot még jobban megvilágítani s a már-már kimerített tárgyra vonatkozólag még egy pár megjegyzést tenni.
Az igaz erő és hatalom a fizikai világrendben, csakúgy, mint az erkölcsiben, inkább a tömörségben rejlik, mint a kiterjedésben. A nagyobb kiterjedésű testtel, föltéve, hogy éppen olyan tömör anyagból készült, mint a kisebb, kétségkívül nagyobb erőt lehet kifejteni, mint ez utóbbival, de nem azért, mert kiterjedésére nézve nagyobb, hanem azért, mert sokkal több tömör anyagot tartalmaz, mint a másik.
A jó erőművész a kiterjedéssel az erőt is akarja növelni, de ezt csak úgy éri el, ha egyúttal a tömörséget is növeli. Ha valaki csakis a növekedésre fekteti a fősúlyt, s a szaporulat értékét s erejét nem vizsgálja, az igaz erőt nemcsak nem szaporítja, hanem miként az imént mondottuk, még a meglévőt is a gyengülés veszélyének teszi ki. S ez áll a mi tárgyunkra nézve is, amit vajmi könnyű lesz bebizonyítani.
Az igazságnak van saját ereje, amelyet barátainak és védelmezőinek is kölcsönöz. Nem ezek erősítik az igazságot, hanem az igazság erősíti ezeket, de csak akkor, ha magát a tiszta igazságot védelmezik.
Ha valaki azon ürügy alatt, hogy az igazságot annál jobban megvédelmezhesse, ezt kénye-kedve szerint csonkítani, megszorítani s gyöngíteni akarja, az ilyen ember nem az igazságot, hanem saját agyának szüleményét, többé-kevésbé tetszetős emberi alkotást védelmez, amelynek az igazsághoz, az ég leányához éppen semmi köze.
Ha valaki azon ürügy alatt, hogy az igazságot annál jobban megvédelmezhesse, ezt kénye-kedve szerint csonkítani, megszorítani s gyöngíteni akarja, az ilyen ember nem az igazságot, hanem saját agyának szüleményét, többé-kevésbé tetszetős emberi alkotást védelmez, amelynek az igazsághoz, az ég leányához éppen semmi köze.
S íme, ezt teszik manapság nagyszámú testvéreink, a liberálisokkal való átkozott érintkezés (sokszor öntudatlan) áldozatai. Ők jóhiszeműleg azt hiszik, hogy a katolicizmus ügyét védik és mozdítják elő; csakhogy amidőn azt - mint mondják, azért, hogy a meggyőzendő ellenségre nézve elfogadhatóbbá tegyék - saját szűk látókörükhöz és bátortalanságukhoz mérik és alkalmazzák, nem is veszik észre, hogy nem a katolicizmust védelmezik, hanem olyan valamit, amit maguk gondoltak ki, s amit ők ugyan jóhiszeműleg katolicizmusnak neveznek, de inkább akárminek másnak nevezhetnének. Szerencsétlen ábrándozok, akik az ellenség fölött diadalmaskodni akarván, mindjárt az ütközet kezdetén lőporukat megnedvesíteni, kardjuk hegyét és élét leköszörülni sietnek. Nem gondolják meg, hogy a kard, ha hegyét és élét veszik, nem kard többé, hanem hasznavehetetlen vasdarab, s hogy a megnedvesített lőpor a löveg kilökésére nem alkalmas. Hírlapjaik, könyveik és beszédjeik, amelyek a katolicizmus mázával vannak ugyan bevonva, de annak szellemét és életerejét nélkülözik, a hitterjesztés harcaiban semmivel sem érnek többet, mint a fakard és a gyermekpisztoly.
Az ilyen emberekből álló egész hadseregnél ezerszer többet ér egy kis csapat, amely jól fölfegyverzett, és olyan katonákból áll, akik tudják, mit védelmeznek, ki ellen küzdenek és milyen fegyverekkel kell harcolniuk. Adjon az Isten nekünk mennél több ilyen katonát! Ezek azok, akik az Isten dicsőségét már eddig is előmozdították s ezentúl is elő fogják mozdítani. A többit, a salakot (Schofel) szíves örömest átengedjük az ördögnek.
Véleményünk igazságáról még jobban meg fogunk győződni, ha meggondoljuk, hogy a hamis szövetségesek eme söpredéke a kereszténység érdekében folytatott harcban nemcsak hasznavehetetlen, hanem többnyire akadály is és majdnem mindig az ellenséghez húz. Ha valamely katolikus társulat ilyen nyűgöt kénytelen viselni, ez maga is elég arra, hogy a társulat minden szabad mozgását lehetetlenné tegye. Az ilyen társulat valóságos tétlenségre van kárhoztatva, ami az erős lelkűek férfias erélyét is elsorvasztja, a bátrabbakat elkedvetleníti, az igaz hívőket folytonos bizalmatlanságban és nyugtalanságban tartja. Ezek mind nem alaptalan félelemmel tekintenek az ilyen vendégekre, akik bizonyos tekintetben inkább az ellenséggel tartanak. Ugyebár szomorú állapot az, amidőn egy katolikus társulat a nyílt és határozott ellenségen kívül, belső ellenségek ellen is kénytelen harcolni, vagy legalább erejének egy részét ezeknek féken tartására pazarolni?
Jól írta erre vonatkozólag a Civiltá Cattolica, hogy „a katolikus társulatok, ha eme óv szabályt figyelmen kívül hagyják, nemcsak azon veszedelembe jutnak, hogy botrányos belviszályok színhelyeivé lesznek, de azonfölül mind saját romlásukra, mind a vallás ügyének nagy kárára az igaz elvektől is eltávolodnak."
Fejezzük be e fejezetet ugyancsak a Civiltá Cattolica-nak más helyen írt, döntő s minden katolikusra nézve kétségkívül nagy tekintélyű szavaival:
„A katolikus társulatoknak egyértelműleg s a legnagyobb szorgossággal nemcsak azokat kell kizárniuk kebelükből, akik a liberális elveket nyíltan vallják, hanem azokat is, akik ama csalódásban élvén, hogy a liberalizmus a katolicizmussal összeegyeztethető, liberális katolikusok néven ismeretesek."