A lényeg pedig az, hogy a koptok monofiziták. Ami a római-katolikus és ortodox egyház szerint is eretnekség, ugyanis Jézus emberségét tagadják. Az egyház a 451-s Kalkedóniai zsinaton eretnekségnek minősítette és kiközösítette a követőket.
A monofizitizmus (a görög monoszphüszisz, 'egy természet' szóból származik): krisztológiai tévtanítás, amely Krisztusban csak egy természetet ismer el abban az értelemben, hogy az isteni természet mintegy fölszívta az emberit. (Apologéta: Jézus emberi természete és lényege feoldódott az Isteni természetben, mint egy esőcsepp a tengerben).
- A valóságos monofizitizmus azt vallotta, hogy Krisztus az istenség és az emberség valóságos összekeveredése, amelyből egy 3. valóság adódott: az emberséggé vált istenség, vagy az istenséggé vált emberség. Ennek a nézetnek kevés kifejezett követője akadt (Eutükhész, Szeverosz, Alexandriai Dioszkorosz [Apologéta: az ő utódja a jelenlegi kopt pápa). Legtöbbjük megítélésénél nehézséget okoz a terminológia hiánya, vagy bizonytalansága, vagy a nesztorianizmustól (ti. hogy Krisztust megosztják 2 valóságra) való félelem. Nem akarták Krisztusban az istenit és az emberit szétválasztani, azért eltúlozták egységét. Egyesek számára Krisztus embersége nem más, mint összesűrűsödött istenség, mások csak látszólagos testet tulajdonítottak neki (doketizmus).
- Névleges monofizitizmus
azok tanítása, akik szóban tévesen fejezték ki magukat, de valójában vallották Krisztus istenségének és emberségének különbözőségét. Szóhasználatuknak megfelelően többé, vagy kevésbé közeledtek az „egy természethez”. Ilyen megállapításaik voltak: elvontan szemlélve Krisztusban 2 lényeg (ouszia) van, de konkrétan csak egy egyedi természet (phüszisz) (Apologéta: "Az Atyával egy lényegű" a hitvallásunk szerint, valamint a zsinat dogmája szerint "Unio Hypostatica" kettő természete van egy emberben egyszerre és ez örkké úgy is marad, ráadásul elválaszthatatlan.); a kettősséget nem szabad a természetre, a képességre és a hatékonyságra alkalmazni, hanem csak az isteni vagy az emberi hatásra; az istenség és az emberség nincs összekeveredve, de nem is csak külsőleg összekapcsolva, hanem „össze van téve” (composita), mégpedig a test és a lélek mintájára. Az erősen szoteriológiai (Apologéta: a halál utáni létezéssel foglalkozik) alapon gondolkodó Philoxénosz inkább a természet és a keresztségi kegyelem viszonyát vette példának. De ő is egyoldalúan kiemelte a Logosz vezető szerepét, s így Krisztus emberségének alig jutott szerep. Ezzel szemben írta I. Leó pápa (AD 440-461), hogy Krisztusban „mindkettő tevékeny” (agit utraque forma, D 144). Az elméleti kidolgozás sokáig azért nem sikerült, mert nem tartották szem előtt a személy egységét és a 2 természet különbözőségét, továbbá az isteni természet abszolút transzcendenciáját, amely nem keveredhet a teremtett valósággal.
Az elméleti megoldást 451-ben a kalkedoni zsinat adta azzal a tanítással, hogy az emberi természetet a Logosz személye vette magára, s így az isteni és az emberi természet össze van keveredve és változás nélkül van meg Krisztusban. - A monofizitákat a kalkedoni zsinat nem tudta kiirtani. Alexandriában és másutt is maradtak és támadtak monofizita püspökök. A bizánci császárok közel 100 év alatt sem tudtak úrrá lenni rajta. Nem hozott megoldást a Zénón császárnak (AD 474-91) 482: javasolt henotikon sem, sőt épp ellenkezőleg, kiváltó oka lett 484-519: az Akakiosz-féle szakadásnak. - I. Jusztinosz császár (AD 518-27) érvényt akart szerezni a kalkedoni zsinatnak és visszaszorította a monofizitákat. - Jusztinianosz (AD 527-65), akinek a felesége, Theodóra császárné maga is monofizita volt, abban a reményben fogadta el Vigilius p. (AD 537-55) megválasztását, hogy megértő lesz e kérdésben. E remény meghiúsulása után a császár egyik tanácsadója közvetett megoldásként azt javasolta, hogy a császár ítélje el az antiochiai iskola vezető személyiségeit, s ezzel előkészíthető a monofiziták megtérésének útja (háromfejezet vita). A monofiziták azonban attól féltek, hogy Justzinianosz intézkedéseinek a monofizita egyház fölszámolása lesz a következménye. Egy fanatikus szír monofizita, Jakob Baradaeus 533-ban álruhában bejárta egész Keletet, és monofizita püspököket szentelt. Így létrejött a kalkedoni dogmához hű ortodox hierarchia mellett egy földalatti monofizita hierarchia. A monofiziták így őrizték meg önállóságukat a bizánci birodalomban. A szír jakobita szertartás, az örmény, a kopt és az etióp monofiziták 2000: is Alexandriai Szt Cirill efezusi tételeit vallják, és elutasítják a kalkedoni dogmát. - Szergiosz konstantinápolyi pátriárka (610-38) Krisztusban egyetlen akaratot feltételezve próbált hidat verni a vitatkozó felek között, amiből újabb eretnekség lett (monotheletizmus). A monofizitizmus végső megoldása és elítélése a III. konstantinápolyi zsinaton született meg.
